Megtapasztalás a belső figyelemről, amikor a lélek halkan átveszi az irányítást

Volt egy időszak, amikor minden mozdulatomról úgy éreztem, valaki figyeli. Nem kívülről – belülről. Nem volt tolakodó, nem szólt bele semmibe. Csak ott volt. Kicsit úgy, mintha egy halk jelenlét ülne velem szemben, és mindent látna, amit én nem. Mintha bennem lakna, de nem teljesen lenne az enyém.

Sokáig nem tudtam, mi ez. Figyeltem őt – miközben ő figyelt engem. Egyszerre volt félelmetes és megnyugtató. Nem neveztem nevén. Nem próbáltam megérteni. Csak engedtem, hogy legyen. Hogy ott legyen.

Aztán egy ponton rájöttem, hogy ez a valami… talán mindig ott volt. Gyerekkorom révedéseiben, a padló mintájába veszve. Kamaszként, amikor nem tudtam, mi bánt, csak éreztem, hogy valami fáj. Felnőttként, amikor kívülről néztem magam egy-egy döntés közben, és tudtam, hogy valahogy nem stimmel, amit mondok. Ez a figyelő én nem ítélkezett. Nem akart változást. Csak jelen volt. Éberen, halkan, mélyen.

És ha ő ott volt, akkor talán én nem voltam teljesen. Nem tudom, te érezted-e már azt, hogy miközben éled az életed, mész előre, beszélsz, intézed, megteszed – valójában mégsem vagy egészen jelen. Mintha valaki más mondaná ki a szavakat, valaki más járna a lábad helyett. És közben valaki figyel. Ott belül. Némán, tisztán, fájdalmas pontossággal.

Eleinte azt hittem, ez a hasadás valami bajt jelez. Valami hibát bennem. Hogy nem vagyok egész. Később tanultam meg, hogy pont ez az, ami elkezdi összerendezni a dolgokat. Ez a figyelő részünk – amit hívhatunk belső megfigyelőnek, tudatos énnek, léleknek, jelenlétnek, bárminek – nem az ellenségünk. Ő az, aki tudja, hogy mikor veszünk el. És aki akkor is figyel, amikor mi már régen elmentünk.

Néha egy csendes pillanatban jön elő. Egy séta közben. Egy melegvizes zuhany alatt. Egy másik ember tekintetéből, amikor megengedjük magunknak, hogy valóban jelen legyünk. Máskor a legnagyobb krízisek közepén. Amikor a test már csak csinálja, amit kell – és egyszer csak érezzük: valaki néz. Valaki van bennünk. És nem fél. Nem rohan. Nem akarja, hogy változzunk. Csak van.

Aztán egy nap – és nem is tudom megmondani, mikor történt pontosan – elkezdtem felismerni: ez a valaki nemcsak figyel, hanem én vagyok. Az igazi én. Aki nem sodródik. Aki nem azonosul semmivel, csak lát. Jelen van. És vár.

És akkor megérted: nem az vagy, aki szenvedett...

Nem az vagy, aki mindezt túlélte. Te az vagy, aki mindig ott volt. Aki figyelt. Aki mindent látott, de nem ítélt. Nem ragadt bele. Csak jelen volt.

Ezt az énrészt nevezem én fénytestnek.

Sokféleképp hívják: magasabb én, belső tanú, isteni szikra, tudatosság. De nekem ez a szó jött – fénytest. Ez egyszerre hordoz valami könnyűt és valami örököt. Nem lehet megfogni, nem lehet leírni. De amikor találkozol vele, pontosan tudod, hogy ez az, amit mindig is kerestél.

És egyszer csak rájössz: ez vagy te valójában.

Ez az egyetlen részed, ami örök és időtlen. Minden más – amit elhiszel magadról, amit mások látnak belőled, amit szeretnél vagy amit kerülsz – az mind csak a fénytested pillanatnyi tartozéka. Egy ruhadarab, amit egyszer úgyis le kell venned.

És talán ez az én dolgom is. Ezért írok, ezért tartok teret, ezért dolgozom emberekkel. Hogy meg tudjuk különböztetni: mi az, ami valóban a miénk, és mi az, amit csak hordozunk – öntudatlanul, generációkon át.